2015. január 24., szombat

Az életem nem verseny, hanem utazás

Folyton versenyeztem, mert szerettem nyerni, elérni valamit. Szerettem: látni mások elismerését és a dicséret felvillanyozott.
Aztán ahogy sokat hibáztam, az újabb verseny megrémített és görcsbe rándult a gyomrom, bántóan izzani kezdtek a sejtek az ujjaimban. Sorozatos kudarc után nehéz harcolni.

Néha a megnyert verseny is hamis győzelem, főleg, ha csak az elismerésért zajlik.

Pedig nincs is szükségem az elismerésre! Tisztában vagyok a képességeimmel, együtt tudok élni a hiányosságaimmal, tudok a körülményeimtől függetlenül elégedett lenni!

Az életem nem verseny, hanem utazás.
(Mindig is szerettem a vonat, busz ablakán át a világra bámulni, mérhetetlenül megnyugtat a mozgó élet békessége.)

Persze más lapra tartozik a fejlődés, hogy tovább tudjak lépni, előre, célokat elérve...




2013. július 3., szerda

Harc



"Nem sok sikerre számíthatsz a szellemi harcodban, ha halálra éhezteted magadat. Ezért szükségünk van arra, hogy táplálkozzunk az Isten Igéjével." R.W.

2013. május 6., hétfő

Milyen legyen az ajándék?

"Ez az ajándék olyan volt, mint az Istennek felajánlott jó illatú és kedves áldozat. Ezt Isten szívesen fogadja." (Fil 4,18 EFO)

"Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."
(Róm 12,1-2 ÚFO)



Ebben benne van minden, ami foglalkoztat és ami kérdésként folyton felmerül bennem: az elmém, a test, áldozat (önmagam feláldozása), engedelmesség, ajándék, bölcsesség, változás, és a tökéletesség.

Tehát érdemes ezeket a részeket nem csak monoton módon kívülről fújni!

Mert ugye ez ismert szakasz és magában hordozza a veszélyét annak, hogy csupán jól ismert egymás után mondott szavak lesznek. Jól eső nosztalgikus érzéssel keverve, mert mindenkinek jelentenek valamit, de valójában üresek, mert már rég éltek igazán.
Addig eljutottam a nosztalgiában én is, hogy igen, a testünk, ez a földhöz húzó húsdarab, áldozat kell legyen. Legyek önmagam áldozata? (A magányos kannibál a szigeten önmagába harap.) Paradox helyzet, hogy én magam kiiktassam önmagam. Félelmetes és kényszerű megoldásnak tűnik, meg minek vigyek áldozatot, ha az egy ószövetségi gyakorlat, Újabban nincs erre szükség Jézus miatt. 
A véres áldozatra, a szegény kis levágásra ítélt birkára tényleg nincs szükség. Jézus önkéntesen meghozott áldozatának "utánzására" viszont igenis van szükségem. Ez pedig önmagam feláldozása.
Szóval eddig eljutottam, gondolatban és elméletben, mint általában szoktam...

De ahogy odafigyeltem minden szóra...

Imádkoztam először:
Istenem elevenedj meg! Legyél kicsit közelebbi, kicsit megfoghatóbb, hogy halljam, hogy mire hívtál el, hogy halljam az akaratod, hogy kettéváljon az én hangom a tiedtől, hogy tudjam, mit akarsz tőlem! Miért alkottál? Miért nem tettél a helyemre egy jobbat, hiszen annyi olyan ember van, aki simán teljesíti azokat a dolgokat, amit én, csak sokkal jobban, kevesebb kérdéssel és kétellyel!
Akarok változni, látod, folyton ezzel bajlódom! Minden apró hibám felismertem, és annyi megoldást találtam, de újra ott vagyok, ahol elkezdtem. Szenvedek mindennel: a lelkemmel, a testemmel is megállás nélkül, megelégedettség nélkül!
Meg akarok elégedni önmagammal. Te értékesnek látsz! Mutasd meg, hogy sikerül ez neked, de emberi módon, mert ha a hatalmasságodra és teremtő szeretetedre hivatkozol, az számomra érthetetlen és tényleg ugyanoda érek vissza, ahonnan indultam!

Csak figyelni akarlak. Mondj valamit, szólalj meg! Hallgatlak, mondd el milyennek látsz.
Taníts meg arra, hogy rád hallgassak, a te igazságodra.


Próbálom irányítani a tetteim, szeretném, ha az elmémmel felfedezett okos gondolatok miatt történne változás. De ehhez, be kell látnom,  kevés vagyok! Megvezetett gondolatok soha nem visznek el a megoldásig. 
Először Istennel kell lennem, hogy az ő hangját halljam és nem megtévesztő hazugságokat és vádakat, és ne is a saját érzelmektől vezérelt gondolataimat. Hibásan működnek önmaguktól, ezért kell figyelnem Isten hangjára és hinnem!
Isten hitünk mellett a tettünk is várja. A hit engedelmességben elevenedik meg, így fejezheti ki magát.

A testem tehát oda kell szánnom élő áldozatként. Ellentétben a halott állatok feláldozásával. És élő, mert a Szentlélek új életét hordozza. Okos istentiszteletként: nem szertartásosan, kiüresedett minta alapján, hanem elmém akaratával, engedelmesen.
A második vers alátámasztja, hogy változnom kell, sőt azt is, hogy ez folyamat, és ekkor meg tudom ítéli azt hogy mi a helyes és mi Isten akarata. Ami meg nekem a legjobb hír, így megismerhetem a tökéletest! :) Ami mindig is akartam lenni, de amit sosem értem el és sosem fogok; viszont megismerem Isten által az aktuálisan  tökéletes döntést.

Megértettem Isten igazságának szabadságát, mélyen, nem csak távoli benyomásként, hanem szinte megfogható tartalomként. Tudom, hogy hova kell jönnöm, hogy lesz békességem és hogy maradhatok kitartó és állhatatos.

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."
Még egy sok százszor hallott szakasz, ami ma megelevenedett :)
Szóval orvosság a félelemre, az Istennel töltött idő. A többit meg Isten megígérte: békességem lesz és a gondolataim nem fognak kalandozni, mert Isten áll őrt felettük!



2013. április 29., hétfő

Tedd rá a lábadat!


A lent olvasható részlet szerint völgylakó barátaimra csúnya vég kell várjon!
Azt is tudom, hogy miért sajnálom őket annyira :(  (erről majd később...)



Tedd rá a lábadat!

„...magához hívatta Józsué az izráeli férfiakat mind, és azt mondta... Jöjjetek ide, tegyétek lábatokat ezeknek a királyoknak a nyakára!" (Józsué 10:24)

Amikor Izráel belépett az Ígéret Földjére, ott öt király állt szemben velük hadseregekkel, eltökélten arra, hogy megállítja őket. Isten azonban segített Józsuénak győzni, és mind az öt király elmenekült és elrejtőzött egy barlangban. Ezért Józsué azt parancsolta katonáinak, hogy hozzák ki őket, és tegyék lábukat az ellenséges királyok nyakára. Azon a napon ez volt Isten Szava az ő népéhez: „…legyetek erősek és bátrak! Mert így tesz az Úr minden ellenségetekkel, akikkel harcolni fogtok” (Józsué 10:25). Micsoda ígéret!

A félelem erői próbálják ma elfoglalni az elmédet? Elérik, hogy a legrosszabbra gondolj ahelyett, hogy hinnéd, Isten a legjobbat tervezi számodra? Azt mondják, hogy nem vagy méltó arra, hogy megkapd, amit Isten ígért, hogy sosem fogod betölteni azt a rendeltetést, amit Isten elgondolt rólad? Istennel a győzelem biztos, de neked is ki kell venned a részed belőle. Be kell menned a sötét barlangba, ki kell hoznod mindegyik királyt, rá kell tenned a lábadat a nyakukra, és meg kell ölnöd őket. Ez az öt király az öt érzékszervet jelképezi: látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás, Isten ugyanis nem akarja, hogy aszerint élj, amit ők diktálnak. Érzékszerveid fogékonyak minden negatív hatásra körülötted, hited azonban föléjük tud emelni, és győzelmet tud adni. Azt azonban nem teheted meg, hogy csak ülsz, és nem csinálsz semmit. Passzivitásod feljogosítja őket arra, hogy uralkodjanak rajtad. Nincs feletted hatalmuk, ha te nem adsz nekik hatalmat. Tedd hát rájuk a lábadat!
(Maiige.hu)

2013. április 25., csütörtök

Búcsú a völgylakóktól?

Első bejegyzésemben már megismerhettétek a völgylakókat. Most itt az idő, hogy megkezdődjön a jelen és a múltnak itt a vége!


 



A völgylakók a völgyben laknak, már a nevük is arra rendelte őket, hogy ott legyenek.

Völgy lakói!
Búcsút kell intenem, mert a hegyre vágyom. De eleget is időztem társaságotokban. Azt kell mondjam, kiábrándultam belőletek és jó időre meg akarom szakítani veletek a kapcsolatot. Nem elégít meg a veletek való közösség! Tudom, hogy szükségem volt rátok, hogy a völgy nem lenne völgy nélkületek.
Csalódottság, te voltál, akivel először találkoztam. Akivel egyre több időt töltöttem és te vittél le is, a többiekhez. Bemutattad nekem először Félelmet.
Téged, akiről azt hittem, rejtőzködő természetedből fakadóan, hogy nem laksz igazán a völgyben vagy nem is létezel. De mindig figyeltél és úgy osontál, hogy észre sem lehetett venni, csak mikor már olyan közel férkőztél, annyira körülvettél, nálam ragadtál, hogy csak téged láttalak.
Kétségbeesés, te ekkor kezdtél sűrűbben meglátogatni. Állandó vendég lettél nálam, már nem kellett keresselek  jöttél bármikor, egyre otthonosabban érezted magad. 
Hát kitaláltam, hogy lakást bérelek, mert huzamosabb ideig szándékozom maradni, meg ti, barátaim is ott voltatok nekem.

Összeköltöztünk végül, mert ésszerű megoldásnak tűnt, mert így igazán közel lehettünk egymáshoz. Közös megegyezésre lakásunkban Fájdalom is helyet kapott. Így éltünk a völgyben együtt, szorosan. Hasznos közösség volt: mindegyikük megtanított nekem valamit. 
Csalódottság azt, hogy a legjobb hely számomra a völgy, épp ezért, továbbra is ott kell maradnom.
Félelem is erre bátorított és azt mondta, hogy fizikai lakhelyemhez viszonyítva mindig a legközelebb kell lennem térben és időben. Eleinte négy buszmegállónyira vásároltam, később két tömbnyire, a pékségben, majd a sarki boltban, mostanában mást küldök magam helyett.
Kétségbeesés először gondolataim kételyeire helyezte a hangsúlyt, végül meggyőzött, hogy minél kevesebbet gondolkodom, annál jobban fogom érezni magam. Azt tanácsolta nézzek tv-t, de legjobb, ha valamilyen sorozatot.
Fájdalom pedig mindig ott volt, minden beszélgetésnél és a legjobb alapot szolgáltatta. Alátámasztotta Csalódottságot, okot adott Félelemnek és Kétségbeesést tartotta a legjobb megoldásnak.

Völgylakók, hozzátok kell szóljak újra! A hibátok hogy önzők voltatok, csak magatokra gondoltatok igazán. Én már nem is léteztem. Belőletek gyúrt halmaz lettem és eltűntem majdnem teljesen!
Csalódottság, tőled távolodtam el leghamarabb, Kétségbeesés, te pedig már a tv-s tanácsnál gyanússá váltál.
Félelem, először azt hittem, hogy tőled, az első búcsúk után könnyebb lesz elköszönnöm, de megtanultam szerinted cselekedni és nehéz észrevenni, én mit is akarok. Pont ezért kell távolodnom tőled.
Egyre hangosabb búcsúm, mert közben az első három buckán átléptem, neked szólok, Fájdalom. Későn jöttél, és még velem akarsz lenni. Talán én is ölelgetnélek és vigaszt keresnék még neked. Dédelgetnélek, hogy együtt nyugodjunk meg.

Suttogásotok hallom csak, és egy másik hang egyre tisztább, a szabad akaratról beszél és az igazság szabadságáról.

Most búcsúznom kell, felfelé tartok, nem húzhattok hát a völgybe!

Felmegyek, hogy jobban halljam.











2013. április 20., szombat

Üdvözlet völgylakók!

A blog a gépre vetett naplóm lesz.
Nem a szó szoros értelmében, de mégis olyasmi, mert rólam fog szólni, hogy én hogyan küzdök meg az akadályokkal, hogy végre tényleg az oltárra kerüljek.
Elméletben nagyon sokszor működőképes terveket készítek a fejlődésről, a változásról, hogyan jutok előrébb, közelebb a célhoz. Ezek a gondolataimban tényleg tisztának és logikusnak, sőt elvégezhetőnek mutatják magukat. Csak mikor a testem indulása következne, a kezem mozgatása mosogatás, teregetés vagy a Könyv lapozása közben, vagy mikor a lábam a padlóra tenném, akkor hasít belém a legtöbbször az érzés. 



Felkelhetnék

Fekszem az ágyamban:
lágyan ringatózó bölcső.
Heverésem puha, éjszakai
izzadtság szagú paplanom.

Felkelhetnék,
csoda lenne.

A semmittevés nyugalma
békésen elszenderít.
Riadtam érzem,
hogy bölcsőm
túlring tengelyén.
Fulladva a mélybe
zuhanok.

Felkelhetnék,
csoda lenne.

A mély fenekén
fenekemre huppanok.
Keservesen lépéseket teszek,
kényszerből.
Majd végre visszafekszem,
a semmittevés nyugalma
békésen elszenderít.

Felkelhetnék,
A hideg laminált padló
molekulái lázadni kezdenek:
makroszkopikus szabadság.
Pirosra lakkozott körmöm
vízbe érkezne,
felállva közelíthetnék
egy ismeretlenhez
a vízen járva.
csoda lenne.
                                   2012




Hullámlovas vagyok! És mint ilyen, bármilyen régóta is gyakorlom a hullámok meglovagolását, sosem sikerül hosszabb időn át a magasban maradnom. Bárhogyan is próbálkozom jobb lenni és fejlődni, kis idő elteltével újból szakadék közeledik, aminek a mélyét is elérem hamarosan.
Talán ez épp most van.
Üdvözlet völgylakók!
Régi barátom, Kétségbeesés,
te kínzó, Fájdalom,
újra meg újra visszatérő Csalódottság,
és te se bújj el a bokrok mögé, mert látlak,
Félelem, ott lapulsz!
Amikor felmásznék kínkeservesen újra az emelkedőn, a völgy lakói hűek hozzám, követnek. Minél magasabban vagyok, egyre csak távolodom tőlük, a legmagasabb ponton is hallom suttogásaikat.

Most, itt lenn még elevenek, parazitaszerűen berágják maguk a bőröm alá és belőlem táplálkoznak. Minden ép részt felemésztenek és csak ők léteznek.
Hol van hely a Léleknek? 
Összetépnek belülről kifelé haladva, míg egy barnásra színeződött, fekélyekkel teli üres bőrhalmaz leszek csupán. Nem hasonlítok egy templomra.



Furcsa dolgot érzek: hogy ez a bejegyzés megszületett már (lehetséges ez úgy, hogy ez az első írásom?). És tényleg megszületett legalább egyszer, de még inkább kétszer háromszor évente.

Hát ja, semmi újat nem tudok mondani, semmi bölcset. De most nem is vágyom ilyen bölcselkedésekre, válaszokra igen, magyarázatokban bizonyos kérdésekben, de a működéshez talán van elég okom és az első pár lépést is mintha tudnám. Mintha meg tudnám tenni...

Ma szembesülni szeretnék magammal. Tisztábban látni az elmúlt dolgokat és emiatt reménykedni abban, ami ezután jön.
Majd a suttogást elnémítja Más, nekem lépkedni is elég!

"Ne a régi dolgokat emlegessétek,
ne a múltakon tűnődjetek!
Mert én újat cselekszem,
most kezd kibontakozni,
majd megtudjátok!"  Ézs 43, 18-19